Ami összeköt és ami elválaszt – szociális dilemmák a mindennapokban

Pillantsunk rá, hogy is állunk ma a generációs hidak építésével, a társadalomban való békés együttéléssel. Nehéz helyzetben van ma a boomer és az X generáció ugyanúgy, mint a fiatalok – más-más okok miatt.

Generációs körkép

A fiatalabb boomer és az X generáció tagjai a munkahelyeiken átélt megpróbáltatások mellett két oldalról kapják a kritikát, a megjegyzéseket: A gyermekeiktől és az idősödő szülőktől egyaránt. A szülői generáció elvárásai jogot formálhatnak vélhetően a háború alatti és utáni nehéz évtizedek okozta fájdalmaik kompenzálására. Ugyanebből a generációból, aki még él, korábban, kevésbé elhasználódottan válhatott nyugdíjassá, és az államszocializmus kapun belüli munkanélküliségének szocializációjából látva a világot nem érti, hogy a mai stresszes munkaerőpiac mennyivel több kihívást ad az utódaiknak.

Anno a munka kötelesség volt, így a legidősebbek nem értik, hogy ez mára joggá változott, és a munkahelyeken más prioritás van. Ami az ő korukban elképzelhetetlen volt, hogy olykor nincs lehetőség azonnal új munkát találni, hogy megszűnik egy munkahely, az mára mindennapos történet, az élet része az aktív generációknak.

A modern kor dilemmái

A gyermekeink már beleszülettek a virtuális világba, amiben a boomer és az X generáció járatlan, kevésbé ügyes. Amíg régen a szülő mutatott utat, példát és élettapasztalatot a gyermekeinek, ez a virtuális világ folyamatos változásával átalakult. Máshova került a fókusz. A mi generációnk járatlanabb, nehezebben képes követni az informatika általi újításokat, változásokat, így a gyermekeink szemében a szülő ugyanúgy presztízst vesztett, mint a magánéleti, családi régiókban.

Mindeközben illik megküzdenie a munkahelyen a feladatokkal, a stresszel, hisz a megélhetés nem érzelmi kérdés. A munkaerőpiacon levő aktív negyven pluszos korosztály kettős présben él: a gyermekei boldogulására fordított felelősséggel ugyanúgy, mint az idős, segítségre szoruló szülei utolsó éveinek a támogatására. Mindkettő törvény által szabályozott terület. (lásd gyermekvédelmi törvény, és az Alaptörvénybe helyezett szubszidiaritás kötelezettségei)

Ki vagyok én? – És hol a mi?

A nagy identitáskeresésben elveszett a kommunikáció a generációk között, és érzelmileg mintha elvesztettük volna egymást. Nem bízunk egymásban, minden korosztály a maga által preferált kritikáinak fogságában magányos. Generációk élnek a párhuzamos meg nem értettséggel, egymás elfogadásának hiányával, az individuálist hirdető fogyasztói társadalom „nekem jogom van” elvárásoktól hangos értékítéleteivel, amit gyakorta a politika is felhangosít. Valamennyien jogot formálunk… de mire is? Leginkább az elmagányosodás nyomasztó érzéseire. Az aktív, még dolgozó generációt a depresszió, az értéktelenség érzése veszi körül, és a tanult tehetetlenség munkál bennük.

Napjainkban a média is a különbségeket hangsúlyozza, ami elválaszt. Az egyetértés, és ami összeköt, az nem hírérték a mai virtuális zajban. A példaképek ma már a médián keresztül érkeznek, és korántsem azok a hősök, akikről elődjeink meséltek, sokkal inkább a celebvilág problémáitól, a hírességek pénztárcájának vastagságától hangos a sajtó. A fiataljainknak vajon hiteles példaképek ők? A kérdés költői.

Múlt és jövő találkozása

Nőnek a transzgenerációs feszültségek, a békétlenségek, a meddő viták, amikben egyik fél sem óhajtja meghallani a másik érveit, gyakran már a családokon belül sem.
Biztos út az elmagányosodás felé. Eközben a „trendi” a vélt hatalommal való rendelkezés, a tárgyiasult világunk pénzben, presztízsben és vagyonban méri az általa privilegizált értékeket.
Már a pályaválasztásnál hátrányba kerülhet az, aki szeretné összekötni az összeköthetőt. Minél régebbi egy felsőoktatásban oktatott diszciplína, annál erősebb az érdekképviselete. A szociális szféra dolgozói azok az idealisták, akik próbálnak hinni őseinktől örökölt tradíciókban, értékekben, a családok és közösség alkotó erejében.

A gyermekvédelemben az utóbbi hónapokban kialakult botrányok rámutatnak a társadalom legkisebb közösségének, a családoknak a széthullására. Az országban több mint 20 000 gyermeknek bizonytalan gyermekkor a „jutalma”, mert oda született, ahol a jelenlegi törvények mellett nem biztosított a felnőtté válása. Sajnos a szomorú sorsú családja helyett sem garantált, hogy az életbe indulásához a jog szerint járó juttatásokat és jogokat képes számára a hatalom által fenntartott rendszer megadni. Visszaélések sorától hangos a média, és szenvednek, égnek ki a legelhivatottabb szakemberek is. Egy-egy botrány megoldása az amúgy is túlterhelt és alulfizetett szféra újabb értelmetlen rendelkezésekkel való bürokráciája.

A leglátványosabb változás – a családok

A többgenerációs családokat az elmúlt évszázadban felváltotta a generációk különélése, ahol az idős ember már inkább teher, mint ajándék a családok nagy részénél. A fogyasztói társadalmi igények növekedése, a munkaerőpiac hazai alakulása is abba az irányba mozog, hogy a családok generációi földrajzilag is egyre távolabb kerülnek egymástól, gyakran épp a megélhetés színvonalának biztosítása miatt. A családfenntartók gyakorta külföldről küldik a megélhetést jelentő pénzt, és eközben a családokban a gyermekek hiányzó apa, anyakép nélkül nőnek fel, attól függően, ki választja a távollevő kereső családtag szerepét. A sikertelenebb családokban a helyzet még inkább ambivalens.

Minden második-harmadik családot érintenek a szenvedélybetegségek váltakozó formái: a kémiai függőségektől a munkaalkoholizmusig és a vásárlási függőségekig széles a paletta. Ezekben a családokban ugyan fizikailag jelen lehetnek a szülők, azonban mentálisan erősek a hiányai a felnövekvő generációknak. A családon belüli erőszak formái lehetnek verbálisak, tettlegesek és gazdaságiak, amíg valós tragédia nincs, a rendszer immunis a valós változásokra.

„Egyenlők és egyenlőbbek”

Az isztambuli szerződést ugyan elfogadta az unióban hazánk is, valamiért a ratifikációja elmaradt a hazai törvényalkotásban, így aztán barátkozhatnak a bajbajutottak az „etikátlan, de jogszerű” fogalmával, vagyis a tanult tehetetlenség legalizált formáival. A nyugdíjas korosztályig eljutó aktív dolgozók gyakorta kényszerülnek idős korban is munkára, ha a szerény életszínvonaluk megőrzése a cél. (már ha van a képesítésnek megfelelő munkakör számukra)

Családalapítás

A házasságok több mint 60%-a végződik válással, ami az újraházasodók esetén a „patchwork” családokban nevelkedő gyermekek számára ugyanúgy kihívást jelenthetnek, mint a szüleik számára. A válások után a szülők közti meg nem értettség, rivalizálás a felnövekvő gyermekek mentális életében gyakorta háborús traumákkal egyenértékű. A családi viták száma egyre magasabb, miközben nincs hozzáértő és megfizethető mentális szakember és mediátor, aki képes valós enyhülést hozni a családi dinamikákban.

Ezek után csodálkozunk, hogy a szülések a mai fiataloknál egyre későbbre tolódnak, a legfiatalabb generációk már gyakorta kifejezésre juttatják, hogy nincs dobogós helyen az életükben a családalapítás. A mai fiatalt ennél jobban foglalkoztatja a média által is hangos hír-áradat a klímaszorongásról, az elődeik döntéshozói által a pénz oltárán feláldozott környezetkárosításokról, járványokról, és a globális békétlenségről, amelyek a bolygót és a békét egyaránt veszélyeztetik.

Az vagy, amit megeszel

A fogyasztói kultúrát éltető cégek egyre több olyan élelmiszert juttatnak a piacra, ami látszólag kényelmes a sokat dolgozó szülőknek, azonban hosszabb távon a meddőséget és egyéb, az életminőséget romboló betegséget okoznak a környezeti károkon túl a saját szervezetükben is. Lássuk be, ebben a környezetben kevés szülő képes olyan hiteles értékrendet képviselni, ami a politika által valóban családbarátnak nevezhető családforma felé mutat.

Vajon hol a megoldás, egyáltalán van-e?

A legfontosabb igény – a valahová tartozni vágyás

A történelem és a szépirodalom is számtalan példát hoz a hitelesség fontosságára. Erich Fromm írja a Menekülés a szabadság elől című művében, hogy az individualizmus tudatosságra törekvése

„alapvető, lényegét tekintve azonban emberi problémával szembesíti az egyént: azáltal ugyanis, hogy önmagáról, mint a természettől és a többiektől elkülönült lényről van tudomása, hogy ha bármily haloványan is, de tudatában van a halálnak, betegségnek és öregségnek, szükségképpen érzi kicsiny és jelentéktelen voltát az univerzumhoz és mindenki máshoz képest, aki nem „Ő”. Ha nem tartozhatna valahová, ha életének nem volna valamiféle jelentése és hiánya, porszemnek érezhetné magát, és elhatalmasodna rajta saját jelentéktelenségének tudata. Képtelen volna kapcsolatba lépni bármiféle rendszerrel, mely életének jelentést, irányt adna, elfogná a kétely, mely végül cselekvőképességét, tehát életképességét is megbénítaná.”

A teljes könyv online itt érhető el

Hasonló dilemmákra keressük a választ, miközben az elanyagiasult világunk vezetői elsősorban továbbra is az individualista rendszerekből fenntartható megoldásokat éltetik, ezekért akár agresszív megoldásokig, fegyveres erőszakig is elvezetnek egyes vezetők társadalmakat. A legfiatalabb generációk feladata a kialakult helyzetre olyan megoldást találni, amelyben az utánuk jövő generációknak is maradhat élettér. A tradíciók értéke felerősödhet az újabb békétlenségtől, háborúktól való szorongások közepette.

A megoldás a bizalom erősítését kívánja bizalmatlan világunkban. Először családon belül képzelhető el a „terepgyakorlat”. Vajon hány család képes ma a transzgenerációs károk és átkok megtörésére? Hogyan tudja a szociális szféra ezt a folyamatot erősíteni?

Úgy gondolom, jövőnk záloga azon múlik, találunk-e bizalomra okot adó közös pontokat, értékeket a családjainkban, a munkahelyeinken, a tágabb közösségeinkben, a politikában, vagy marad az elválasztó, egymástól elidegenítő kommunikáció, a bűnbakkeltő hibások keresése, a felelősség hárítása, a kételkedés individuális joga. Vajon leszünk-e még egy közösség? Vagy végleg szakadnak szét családok, értékes emberi kapcsolatok… Rajtunk múlik. Próbáljuk ki kicsiben, hogy mi működőképes.

Kvintesszencia

Meggyőződésem, hogy ha a fiatal generációk nem a kritikáinkat hallgatják naponta, ha jut nekik dicséret és bíztatás, előbb vállalnak felelősséget a közösségekért. Ne írjuk le a fiatalabb generációkat. Emlékezzünk a saját rózsaszín vágyainkra, melyek lehettek jók, vagy kudarcosok, de a mieink voltak, és nehezményeztük, ha ebbe az idősebbek beleszóltak.

Szeretettel várjuk sorainkba azokat, akik hisznek a szelídség, az együttérzés, az együtt alkotás és az összetartozás erejében. Így építhetünk pozitívabb jövőt. Szeptemberben induló programjainkon folytassuk a kommunikációt és az egymásra figyelést. Egymással, egymásért. Bármelyik generációhoz tartozol, várunk.

Szeretettel,
a Kortalan Kreatívok közössége
A cikk szerzője Szász Mária

---