Az őszinte kommunikáció ereje
A segítő munkában a legnagyobb erő, ha merjük vállalni őszintén az érzéseinket. A
hiteles segítés alapfeltétele az őszinte kommunikáció. Következő történetem is erről
szól, és arról, hogy a fegyházban végzett szociális munka a szigorú keretrendszer
ellenére is meghozhatja azt a felismerést, amellyel egy függőségben lévő személy
mindennapjaiba a változás elindulhat.
Egy visszaeső története
Következő történetem főszereplője egy kisebbségi csoportba tartozó családapa, aki a legális munkaerőpiacon a sokgyermekes családjának nehezen tudott megfelelő jövedelmet realizálni, így a könnyebbnek látszó úton az egyszerű gondolkodását a soha be nem bukó drogdílerek kedvükre használták: ki-be járt a börtönbe, mert a vonal végén mindig ő volt az utolsó láncszem, aki a bíróságra, majd visszesőként a büntetésvégrehajtásba került.
Méreteit tekintve mackós, tekintélyt parancsoló termettel rendelkezett, meggondolta a vele szemben álló, hogy merjen e vele „kekeckedni”. Ebben a testben azonban egy bizonytalan önképű, egyszerű gondolatvilágú, családját szerető, nyolc osztályt végzett, szakma nélküli, kissé frusztrált, sokgyermekes apa lakott, aki tanulás híján könnyen rávehetőnek mutatkozott a „jó üzletnek látszó” drogterjesztésre, és emiatt paradox módon a visszaesőknek járó ostorcsapásos bírói ítéletek egyre hosszabb időre választották el a családjától és a gyermekeitől.
Az első találkozás
Először egy nemzeti ünnepen találkoztam vele, ahova a börtönpszichológus hívott meg. A műsor abból állt, hogy a fogvatartottakkal íratott egy-egy esszét a szabadságról, az ő értelmezésükben. Ő zárta a műsort. Méretei alapján egy-két fejjel kimagaslott a többiek közül, ám a megfelelni vágyás kényszere – hogy elégedett legyen a produkcióval az őket felkészítő pszichológus – erősen ambivalenssé tette az összképet. Ez a hatalmas termetű férfi olyan izgatottsággal olvasta fel, amit hallani akart tőle az általa minden bizonnyal tisztelt kolléganő, mint egy izgatott első osztályos gyermek az első fellépésén. A produkció így érdekes és fura lett. A műsor után a pszichológus bemutatott a szereplőknek. Ő lépett hozzám elsőként, és büszkén kérdezte meg, hogy hogy tetszett az írása.
Félreértések és falak
Megbántani sem akartam, hiszen láthatóan sokat dolgozott az írásával, így megdícsértem: – Tetszett, látszik, hogy sokat dolgozott rajta, ám egy valamit hiányoltam belőle, Önt.
Az először elégedettségbe hajló mosoly a mondat végén borús tekintetté változott, és azt felelte:
Maga utál engem!
Nincs erről szó, sajnálom, ha így érzi! – reagáltam vissza, és elmondtam neki, hogy a saját vágyait hiányolom, mert a leckét tökéletesen teljesítette, leírta, amit hallani szeretne a szakember.
Értetlen tekintete még este is eszembe jutott a nap végén: nem értettük egymást. Azzal nyugtattam magam, hogy nincs benne a programba, így valószínű nem lesz több találkozásunk. Nem így lett. A cérnaképkészítő csapat egyik embereként találkoztunk néhány nap múlva. Részemről is kicsit feszengve indult el a társalgás, ami úgy kezdődött, ahogy elköszöntünk: ő úgy vélte, én utálom a kisebbségi léte miatt. Negatív polcra kerültem a szemében.
Az őszinteség próbája
Aztán elindult a cérnakép készítés. Láthatóan feszült, türelmetlen volt. Ő csak a munkák elejét volt képes csinálni, a nagyobb türelmet igénylő finomabb munkákat a hatalmas kezeivel nem volt képes megcsinálni, de a társai láthatóan hallgattak rá. Egy fél óra múlva aztán ő is kérdezett: miért mondtam azt, hogy őt hiányoltam az előadáson?
Elkezdtünk beszélgetni az érzésekről, és először dacosan próbálta igazolni, hogy amit leírt az így lesz, ő többé nem akar ide visszakerülni, ezért szót fogad a pszichológusnak. Hogy a feszültséget oldjam, elmondtam, hogy nem kétlem a szándékát, de játsszunk el a gondolattal: mit tesz, ha kinn lesz, munkája továbbra sem lesz, és megjelenik egy jó ajánlattal a díler, aki miatt többször idekerült már.
-Elküldöm! – jött a határozott válasz.
-És ha újabb ajánlattal jön, esetleg megzsarolja, hogy ha nem áll vissza, még vernek magára balhét?
– Akkor leütöm! – hangzott az egyszerű, de őszinte válasz.
– Látja, itt a gond, mert akkor is ide kerül vissza, csak önbíráskodásért… – feleltem neki, és elmagyaráztam, hogy nem a szándékát kétlem, de a függőség veszélyeivel is szembe kell néznie. Fontos az önismeret… Megkérdeztem tőle, hallott-e olyan emberről, aki drogosnak vallja magát, de nem anyagozik?
Furcsán nézett rám, majd közölte, hogy ilyen ember nincs. Van, feleltem és elkezdtem neki mesélni a Névtelen Anyagosok és a Névtelen Alkoholisták közösségeiről, és arról, hogy akik józanodni szeretnének, azok az emberek hogyan keresik egymás társaságában a kapaszkodót és a segítséget. Érzékelhetően a többiek is figyelemmel hallgatták a beszélgetésünket, hamar eltelt a délelőtt, és ők visszamentek a zárkába a foglalkozás végén.
A felismerés kezdete
Másnap úgy érkezett, hogy elmondta, egész éjszaka azon gondolkodott, amit tőlem hallott.
- Ez jó irány, – feleltem – akkor sokkal közelebb kerülhet ahhoz, hogy ne kelljen ide visszatérnie, minél többször átgondolja, amiről beszélünk.
Kapcsolódás és bizalom
A következő napokban egyre több kérdése volt, és elmondta, hogy nagyon szeret velem beszélgetni, mert amikről beszélgetünk azokon esténként a zárkában sokat gondolkodik.
A cérnaképek elkészültek, átadásra kerültek, és karácsony előtt a szakmunkásvizsgát tett csapat és a jóvátételi csapatom is lehetőséget kapott egy ünnepi együttlétre karácsony előtt. A konyhai kisegítő csoport által készített finomságokból mindenki kapott kicsit.
Elengedés
Ez számomra egy nehéz nap volt, mert be kellett jelentenem, hogy az utolsó 3 hónap utánkövetését már nem én végzem el, mivel a nekem munkát adó minisztérium megszűnt, és az egyhónapos szerződéshosszabbítások az albérletemmel együtt számomra nem voltak vállalhatók.
Miután a csoportunkban mindenki sikeres vizsgát tett, ez a parancsnoki oldalról is elismerés volt a fogvatartottak számára is.
Kicsit félve a reakcióktól, hiszen tudtam, a munkahelyi döntésemmel én is egyújabb életcsalódást fogok nekik okozni, akik abban bíztak, hogy még néhány hónapig maradhat a kialakult bizalom és a kapcsolat lehetősége. Nehéz szívvel mondtam el nekik, hogy egy állást kaptam a javítóintézetekben és emiatt korábban hagyom abba a munkát, de ez nem kisebbíti bennem a hálát, hogy ilyen együttműködőek voltak.
Ekkor előlépett a történetünk főhőse, és legnagyobb megdöbbenésemre átvette a szót és azt mondta:
- Nagyon fog nekünk hiányozni, de elengedjük, mert a gyerekeinknek a javítóintézetben is nagy szüksége lesz magára, és az nekünk is jó, ha tudjuk, hogy jó ember lesz velük!
Megkönnyebbültem, hálás voltam nekik a korrekt elengedésért, amit a többiek is jóváhagytak. Utolsó munkanapomon kinyomtattam neki a Névtelen drogosok gyűléseinek az elérhetőséget, a meetingek idejét és helyét.
Remény
Azóta nem tudom mi történt vele, csak remélni merem, hogy a családjában tölti az időt a szabadulása óta, és mindaz a szabadság, amire benn annyira vágyott, jelen van az életében ma is.
Szász Mária
